AHADDÁ VÁLNI

Sőrés Zsolt (1969, Budapest) elsősorban és természeténél fogva interdiszciplináris
művész. Látás- és alkotásmódja megköveteli, hogy ne csak egyetlen médiummal
dolgozzon. Az irodalomelméleti és irodalomtörténeti egyetemi háttérrel a kilencvenes
évek közepén kezdett el zenét és különböző intermédiás műveket készíteni a Spiritus
Noister, aSoKaPaNaSz, a Mesékstb. és a S.K.ψ együttesek tagjaként. Ezek a
csoportok a fonikus költészet és a szabad, nem-idiomatikus zenei improvizáció között
váltakozó műfajokat játszottak. 2000 után Sőrés önálló zeneszerzőként és
előadóként (főként táncelőadásokhoz készített élőzenét) honosított meg; a Király
Ernővel, Franz Hautzingerrel, Adam Bohmannal, Jean-Michel Van Schouwburggal,
Jean-Hervé Péronnal, Christian Kobival, Hilary Jefferyvel, Rudi Fischerlehnerrel, Anla
Courtisszal és sokakkal való alkalmi együttműködéseknek köszönhetően hamarosan
nemzetközi elismertségre tett szert. Sőrés mély és sokoldalú elméje sokat köszönhet
természetes képességének, hogy értelmesen artikulálja az információk sokaságát és
megragadja a dolgok és jelenségek közötti releváns összefüggéseket. Ugyanez igaz
a hangalkotáshoz való hozzáállására is; mielőtt belekezd, alaposan mérlegeli egy
adott hang lehetséges tér-idő pályáját, valamint pszichológiai és társadalmi hatását.
A „egyetlen hang sem ártatlan” – az őt leginkább befolyásoló zenész, Edwin Prévost
által megfogalmazott – maximát követve Sőrés a kiválasztott hangok szintaktikai és
szemantikai aspektusaira egyaránt figyelmet fordít. A kísérleti filmesek (Kenneth
Anger, Alejandro Jodorowsky, Shinya Tsukamoto stb.) felkavaró, szürreális képi
világa szintén fontos inspirációs forrást jelentett a zeneszerzéséhez. Gyakran hoz
létre olyan hangbeállításokat és képi világot, amelyek a pszichedelikus tudatosságra
utalnak. Sőrés eklektikus költészetének három egymást kiegészítő hatása – a nem-
idiomatikus improvizáció, a szürreális filmképek, valamint a Gilles Deleuze, Hakim
Bey és más nonkonformista gondolkodók olvasásából kialakult anti-esszencialista,
rendszer- és establishment-ellenes világnézet – adta meg a hangalapú esztétika
erőteljes formáját, amely hierarchikusan a zene és zaj, szándék és véletlen, rend és
rendetlenség, kompozíció és improvizáció, affektusok és érzelmek kettősségére
osztható. Sőrés nem tartja magát hagyományos zenésznek vagy
hangkomponistának, hanem a „szellemhang-ontológus” elnevezést használja
önmaga és szakmai tevékenysége leírására. Művészetének mindig is nagyobb
ambíciói voltak, mint a valóság egyszerű leképezése, még akkor is, ha ennek állítása
talán túlságosan is beleolvas a dolgokba. A művész magával ragadó hangjai
társadalmi különbségeket, anomáliákat, sebeket, disztópiákat és utópiákat tárnak fel.

Modernitásunk képlékeny természetének artikulálásában és reflektálásában Sőrés
Zsolt Ahad (egy) lett, mert csak így tudott hatékonyan túllépni a túlságosan strukturált
tudaton. Ugyanígy ikonikus hangszere, az öthúros brácsa is elhagyta az elitista
hangképviseletek birodalmát, hogy blaszfémikus támadásokat kövessen el az
előadóművészeti konvenciók ellen, a művész testének meghosszabbításává válva.
(…) Jozef Cseres (2021)